2016. 04. 17.

Prológus

Heey!
Nos, igen, nem is én lennék, ha nem posztolnám ki még a mai napon az új prológust.
Nem lett valami hosszú, dehát mégis csak prológus, így nem is az a lényeg, hogy több oldalas legyen.:D
A dolgok szinte teljesen máshogy fognak történni, mint az előzőben, kezdve azzal, hogy itt már a prológusban találkoznak.
Ühm, remélem tetszeni fog, legalább annyira mint az előző BTD. Kérlek, kommenteljetek, és iratkozzatok fel, meg ilyesmi.:D
Jó olvasást, drágák! <3
Ilysm, Aurora







A homokos utca apró köveinek élét még a vastag bakancson keresztül is éreztem. A hátamon pihenő fekete bőrtáskám még pólón keresztül is felsértette a félig begyógyult, vállamtól egészen a mellem aljáig húzódó mély sebet, de valahogy már nem zavart a fájdalom. Az évek során hozzászoktam. Fájdalmas, kényszer mosoly terült az ajkaimra, amint megláttam a Bradford feliratú táblát. Nem hiányzott ez a hely, se azok a dolgok, melyeket itt kellett átélnem. Édesanyám halála után két évvel, az-az egy évvel ezelőtt költöztünk ki innen az alkoholista apámmal. Mai napig nem tudom, miért döntött úgy, hogy itt hagyjuk ezt a helyet, természetesen ilyen információkat velem nem osztott meg. Idegesen felsóhajtottam, ahogy megláttam az ismerős utcát. Messziről kiszúrtam Trisháék gyönyörű fehér házát, amitől a gyomrom görcsbeugrott. A térdnél szakadt gatyámból kilátszódó kék, lila foltjaim kezdtem bámulni, mintha olyan érdekesek lennének. Persze, erről szó sem volt, sőt, valóságos kínszenvedés volt nézni, ahogy a sebeim minden egyes lépésnél összeráncolódnak, de még mindig kellemesebb látvány volt, mint a mi régi, romos házunk, vagy a rengeteg emléket őrző játszótér. Felkaptam a fejem, mikor az utca végéhez értem, és apró, bátortalan lépésekkel megközelítettem a házat. Hatalmas akaraterő kellett ahhoz, hogy megnyomjam az apró csengőt, és csak azért imádkoztam, hogy ne bőgjem el magam. Amíg az apró lépteket, majd a kulcs zörgését hallgattam, hol a fekete körömlakkom kapargattam, hol a kócos kontyomból próbáltam valami emberit csinálni. Másodpercenként rátekintettem a telefonom képernyőjére ellenőrizni az időt, egészen addig, míg az ajtó apró nyikorgással ki nem nyílt. Abban a pillanatban lefagyott mindenem, s csak bátortalanul, kínzó lassúsággal felemeltem a fejem. Az ajtóban azonban közel sem az állt, akire számítottam. Egy izgatott, gyönyörűen mosolygó Trishában reménykedtem. Ehelyett azonban, maga Zayn Malik, a One Direction ex tagja állt előttem.  Próbálta titkolni meglepettségét, természetesen sikertelenül, hisz ajkai majdnem, hogy a földet súrolták. Na, nem mintha én különbül néztem volna ki. Nem ájultam el, nem rohantam el futva, nem öntött el a méreg, nem vertem be neki, sőt még csak könnyezni se könnyeztem. Egyszerűen csak, egy semleges arccal bámultam barna szemeibe, melyek miatt oly sokszor volt álmatlan éjszakám. S közel sem azért, mert azokról álmodoztam volna. 
- Mad? - szólalt meg mély, rekedtes hangján, mely szinte zene volt a füleimnek. Még én is furcsáltam, hogy nem öntött el az iránta érzett dühöm, ehelyett a szám önálló életre kellve mosolyra húzódott. Mielőtt megszólalhattam volna, Zayn háta mögött megjelent egy barna hajkupac, majd Trisha kiváncsi arca is feltűnt. Amint meglátott arca felragyogott és hozzám rohanva szorosan a karjaiba vont. 
- Madaleine, drágám! Egészen idáig sétáltál? - nézett rám megrovóan, de mégis mosolyogva. Zayn csak az eddigieknél is jobban meglepődött, én pedig erősen igyekeztem elfojtani a feltörni készülő kuncogást szórakoztató arckifejezése miatt.
 - Mi történt a válladdal? - kérdezett rá Zayn, mire érdeklődve odakaptam a fejem. A fekete válltáska a könyökömig csúszott, a felsértett sebből folyó vér pedig eláztatta a fehér pólóm. Trishára néztem aki sápadt arccal nézte az egyre véresebb pólóm. 
- Ezt azonnal el kell látnunk. - sikított fel Trisha, és a kezemnél fogva behúzott az otthonos lakásba. Zayn becsukta az ajtót mögöttünk, majd gyorsan mellénk sietett, s még Trisha folyamatosan húzott maga után, ő átkarolta a derekam. Felvont szemöldökkel néztem rá, mire ő elmosolyodott, és a fülemhez hajolt.
- Sajnálok mindent, Mad. Hiányoztál. -suttogta mély hangján, az arcom pedig piros árnyalatra váltott. Nem csak, hogy a szavait és tetteit nem tudtam hová tenni, de még a saját reakciómat se.